Saturday, 28 April 2007

Edgar Allan Poe: Annabel Lee



















It was many and many a year ago,
In a kingdom by the sea
That a maiden there lived whom you may know
By the name of Annabel Lee--
And this maiden she lived with no other thought
Than to love and be loved by me.

I was a child and she was a child,
In this kingdom by the sea,
But we loved with a love that was more than love--
I and my Annabel Lee--
With a love that the winged seraphs of heaven
Coveted her and me.

And this was the reason that, long ago,
In this kingdom by the sea,
A wind blew out of a cloud, chilling
My beautiful Annabel Lee;
So that her highborn kinsmen came
And bore her away from me,
To shut her up in a sepulchre
In this kingdom by the sea.

The angels, not half so happy in heaven,
Went envying her and me--
Yes!--that was the reason (as all men know,
In this kingdom by the sea)
That the wind came out of the cloud by night,
Chilling and killing my Annabel Lee.

But our love it was stronger by far than the love
Of those who were older than we--
Of many far wiser than we--
And neither the angels in heaven above,
Nor the demons down under the sea,
Can ever dissever my soul from the soul
Of the beautiful Annabel Lee:

For the moon never beams, without bringing me dreams
Of the beautiful Annabel Lee:
And the stars never rise, but I feel the bright eyes
Of the beautiful Annabel Lee:
And so, all the night-tide, I lay down by the side
Of my darling--my darling--my life and my bride,
In the sepulchre there by the sea--
In her tomb by the sounding sea.

Edgar Allen Poe: The Raven
















Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow will he leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

horizontal space
vertical space

Kálmán Mária: Városrendezés

Verset írni nagyon gyerekes
Köpött rá a kancsal szemetes
A rímet és ritmust kukába söpörte
Az eszme kilógott ezért bepörölte
A költőt az államügyész megrótta
A főbérlője az utcára dobta
Éhes gyomra a trágyára döntötte
A szemetes a kukába söpörte
A város tiszta lett ezoterikus
A törvény simulékonyan dogmatikus
Szemétdombra került a nagy utópia
S halkan zokog minden szemeteskuka


Kálmán Mária: Reménysugárszennyezés (Csokonai-remix)






A Gonosz, a Gonosz




A szívedben motoz
Ha nincsen remény
A lelked kemény
Köcsög vagy, üres
Belülről rühes
Állat vagy, üzekedsz
Nyílást dugsz; ez a szex
Nem számít ki kivel
Nem számít ki mivel
Élvezkedj, hirdesd meg
Hány percért fizettetsz
Modern Mona Liba
Kitűnő technika
Minden csúcson szuper
Egész teste hiper.









A költő csak mondja
Csak mondja, csak mondja
Ő a bolondgomba
Gondja a pro forma
Az AIDS meg a halál
Tuti nyerőre áll
Minden tündér szajha
Minden férfi szamár
Gyere ide prosti
Száz dollárért szopd ki
Viharos lökések
Micsoda tenyészet
Tisztaság? Mi a frász?
Teljesítem mire vágysz
Ezerötszáz márka
Orrba, fülbe, szájba.









Hétezerért Kenguru
Kilencezer a Guru
Négycsillagos figura
Nem kell hozzá iskola
Nem lesz belőle család
Ám meglátod Ankarát
Jachttá válik a hajó
Édes éjen csudijó
És a finom angol úr
Szimbóluma elavul
Drog kell, bőrfej szipuzik
Micimackó utazik
Bangkok bordélyába ér
Megszolgál a baksisért
Műholdszemmel kukk bele
Kukkol a világ fele.









Oda nézz! Nézz oda!
Hová megy a kamera?
Úgy igazi a szadi
Ha nagymamát megöli
És a gyermek? - aranyom
Kiugrik az ablakon
Számára már nincs remény
Ugyan mért kell költemény?
Ó csak Lillát, ó csak Lillát
Csokonai csinált trillát
Ó, csak Lillát - mért kecsegtetsz
Ó, csak Lillát - megnevettetsz
Lilla nincs és te se vagy
Jól jegyezd meg, erre kérlek
Egyértelmű ez az ének
Akkor remélj, majd ha fagy.


Kálmán Mária: Szerelmem


Lelke akartam lenni, s bolondja lettem
Mert bolondul, mert őrülten szerettem.
Nem haltam utána, mint Cleopátra,
Csak eltemettem.
Tönkremegyek, de tagadom józanul,
Élni akarok, mert velem él a múlt.
Látom fakadni az akácot,
S ahogy érte nyúlt.
Nem én, nem én, csak testem erőtlen,
És mégis, mégis minden mindhiába!
Ki látott borostyánt lepkébe zárva?
Frissen szaladok a zúgó esőben...
Út előttem, út a hátam mögött.
Cseppek hullnak, mint sírba a rögök.

Kálmán Mária: Derítő



Ha lámpád nem ég
Sose félj
Ha dörög az ég
Sincs veszély
Az esős reggel
Szomorú
Fel a fejjel
Nincs ború!
A csend sohasem
Idegen
Az éj - barátod
Kedvesem
Az emberek
Társaid
Csak nyesettek
Szárnyaik
De csak ahhoz
Van közöd
Aki benned él
S örök.

Kálmán Mária: Hiába (Babits-remix)


Hiába szaladsz, sohasem haladsz
A Cethal az felfal
És hoppon maradsz
Bánja a kánya mit gondolsz rólam
A Cethal az felfal
Nincs többé szólam
Árad a gazság, nincsen igazság
Mint Jónásnak Halban
Ím a szabadság
Pörög az ima, nincs benne hiba
Főként az Istennel
Nem lehet vita
Mindenki elér egyszer Ninivébe
Mindenki Jónás
Egyszer életében
Mindenki átkoz, mindenki költő
Mindenki halandó
Végórán hörgő
Minden hiába, hiába minden
Nyomod sem marad
Nem vagy Te Isten
Üzeni "csak neked" - POÉTA DOCTUS -
A fejed nem beteg
Csak kerékben mókus
Foglald ha tudod egyszerű imába
Hiába, hiába, hiába, hiába!

Kálmán Mária: Halott kedvesemnek


Szerelmed tűzvészként száguldott felettem,
Kövült árnyadtól pusztíthatatlan lettem.
Szerelmed halál volt, halálod szerelem:
Soha semmi jót nem tettél velem.
Törvények születnek, törvények halnak,
Csapatban szállnak a költöző darvak,
Ablakomba hajlik a fűzfaág...
Legszebb emlékemnek megmaradt a szád.
Nem azért, mert csodásra faragta
Egy michelangelói véső,
Hanem mert örök-örökül hagyta
Megértenem, mit jelent: - Késő! -
Későn találtál meg, későn szerettelek,
Későn engedted meg, hogy elfelejtselek.


Ady Endre: Sirasson meg


Rossz útra tévedtem világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán -
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Ady Endre: Ha szeretlek


Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.


Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt, -
Többet ér egy hosszu életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!..

Ady Endre: Nem...


Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
Epedő vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.


Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.


Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.


Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

Ady Endre: Elválunk


I.

Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz messze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe...
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...


Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha
Egy szegény bolond, rajongó poéta,
Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,
Csak bolond szívvel szeretett, imádott...
Elválunk most már. Te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...


II.


Gondolkozom úgy néha, éjszakákon:
Ami történt, egy kész modern regény.
A hősnő már régen túl van az álmon,
A hős pedig - tán nem is hős szegény.
S miként az öreg Dumas rég megírta:
Kaméliára pénz is kell elég,
Szükség volt a Deus ex machinára
S megjött a Mentor, gazdag és derék.


Enyém aztán a regény többi része,
A tragikum komikummal vegyes...
De ez már csak egy balga szív regénye,
Foglalkozni evvel nem érdemes.
A mámorban akartam elfeledni
Egy mámoros, bolondos, bús regét -
Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek?
Perverzitás, mi lenne más egyéb?!...


III.


De majd, ha egyszer - valami csodából -
A régi lángot visszanyerhetem,
Megéneklem e szomoru szerelmet,
Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...


És szólni fog majd egy lányról a nóta,
Kiről egy balga trubadur dalolt,
Ki eltiport egy dallal telt világot
S ki - mint a többi - gyenge, léha volt.


IV.


Elválunk most már. Eladtad a lelked...
Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,
Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...


Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,
De majd a fényben keresed a lelket -
Felednél mindent, emlékezel mégis!...




Ady Endre: Haza...

















Én Istenem, de szomorú utazás lesz.
Úgy reszketek, félek tőle,
Mintha nem is hazamennék,
Hanem messze idegenbe,
Egy szomorú temetőbe...

Abban a kis fehér házban, tudom én jól,
Csak nagyobb lesz majd a bánat.
Hogyha tudnák, mivé lettem,
Gyöngéd szóval nem hívnának,
Előre elsiratnának.

Szegény anyám zokogott a búcsuzáskor.
Sáppadt arcát most is látom...
Nem maradtam. A világba
Kergetett sok büszke álmom...
S eltemettem ifjuságom...

Én Istenem, de szomorú utazás lesz.
Úgy reszketek, félek tőle...
Miért nékem hazamenni?...
Az én utam nem hazavisz, -
Egy szomorú temetőbe...




Ady Endre: Finita


Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...


Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...


Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...


Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.


Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

Pilinszky János: Francia fogoly


Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önnönmagunktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen,
most már a szívemet követeli.

Németh Melinda: Sablonok


Évek óta ugyanazt játssza a fekete és fehér
Győztes sosincs,a közöny mindenkit elér
Fakó szemek, üres száj, emberi fák és lombok
Szürke leszek én is , így minden gondot megoldok.

Vagy maradok színes, tarka, megfejthetetlen,
és túl emelkedek a többi szürke emberen.
Ez a két út áll előttem.
Mit tegyek?
Legyek szürke?, és harcoljak magammal,
Vagy legyek színes?, és harcoljak másokkal.

Szabó Lőrinc: Vezényszó, tűzvész


Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
szédülve, lázongva, rettegve
csak őt láttam, s vágyódva, félve
gondoltam gonosz erejére,
arra, hogy tetszik, s neki én nem,
s hogy sóvárgásom sejti régen,
s hogy mindennél fontosabb lett,
csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság, hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla,
s arra, hogy még a neve is
menydörgő méreg ereimben,
hogy én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden,
hogy megtudja: mint áram üvölt
bennem, ideg-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon,
hogy megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem és szeretem,
és keresem és kerülöm,
és gyűlölöm és szeretem,
vagy már csak... Óh bárcsak gyűlölném
a hatalmat, mely így vacogtat,
a szépet, finomat, a hitványat,
a mégis mindennél nagyobbat,
a selymes, táncos, hófehér,
kényes-édes női gazellát,
a sugarat, mely messziről gyújt,
s robbant, mint aknát a villamosság,
az istent, akit megvesz a pénz
s akihez könyörögni szégyen
... Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem ,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.

Szakács Adrienn - Lassan szeress


Várj, kedves, ne siessük el,
Csókod élvezni akarom.
Ajkad még ne szakítsd el,
Hadd öleljen szelíd karom.
Testedhez lázasan bújva
Kebled oltalmát keresve
Vágyón hozzád símulva
Múltat és jövőt feledve.
Ringass tovább karjaidban
Suttogj szavakat fülembe
Csupa illetlent, halkan -
Finom kezed rejtsd ölembe.
Testem, ha reszket a láztól
S nyögve nevedet kiáltom
Ernyedten alélva vágytól
Kínomat gyönyörre váltom.
Napod tündöklő fényében
Szikrázó templomod leszek
Mely ős-titkos rejtekében
Két kézzel oszt áldást Neked
Várj, kedves, ne siessük el,
Lelked még érezni vágyom
Lassan szeress, élvezettel
Amíg haláltusám várom.

Friday, 27 April 2007

Pilinszky János: Azt hiszem


Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

NAGY LÁSZLÓ: TE SEM VAGY FEHÉREBB




Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.

Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.

Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.

Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.

Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.

Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!

Ady Endre : Nézz, Drágám, kincseimre


Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gunyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.

Váci Mihály: Még nem elég!


Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és mély szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég: - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Rilke: A szerelmes lány














Így igaz, vágyom utánad.
Ejtem, elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem azt,
mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: Ó mily Egy voltam.
Semmi engem el nem árult
és nem szólított.
Mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú párhetes tavaszban
engemet a néma öntudatlan évről
most letörtek könnyedén.
Összezárva langyos, árva létem
most valaki tartja kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

Szabó Lőrinc: Élet


Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:

érdemes volt? érdemes lesz?

Nemes Nagy Ágnes: Szomj


Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánnad.
-Ha húsevő növény lehetne testem,
Enyém lehetnél illatomba esten.
Enyém lehetne langyos,barna bőröd,
kényes kezed,amivel magadat őrzöd,
s minden omló,végső pillanatban elmondja:
mégis önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó,fekete tolla,
mely mint a szárny suhan,suhan velem,
hintázó tájon,fénylőn,végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű,s édes mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsúrlók,s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött mint lampion lebeg),
magamba,mind,mohón,elégítetlen,
ha húsevő növény lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem
Szeretsz,szeretlek. Míly reménytelen.

Varga Ibolya: Testámentom


Figyelj! – ha egyszer meghalok,
Elfújok néhány csillagot
Mint tortán a gyertyát
Hát csak ne sirassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Némák legyetek, s szótlanok
Ha temettek, ne földeljetek
S szóval ne méltassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Könnyek nélkül búcsúzzatok
Ha ismertetek, megértitek
Ha nem, minek hazudjatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Három edénybe rakjatok
Szétosztván az isteneim között:
Gyermekeimnek adjatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Ők érteni fogják, mire gondolok
És ott adnak a szélnek engem
Ahol a leginkább boldogok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Vidámak legyetek, s boldogok
Örvendjetek a tudásért, hogy
Én már jó helyen vagyok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
És látsz egy fekete párducot
Smaragdszemében ott ragyog:
Valahol én is ott vagyok

Figyelj! – mert egyszer meghalok...
De most kellenek a szép napok
A törődés, a tiszta gondolat
Őszinte szeretet, társ-tudat.

Mert a szívem még – hallod?
Még eleven, még dobog,
Most kell, hogy szeress
Mert most még élek,
Most örülök a virágnak, ha kapok
most még... - figyelsz rám?
– Mert most még itt vagyok!

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákről álmodom
















Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Kamarás Klára: Szavak


Mindig hittem a szavak erejében.
Bódító szép mesék fehéren
altató mákonyát
beszívtam sok-sok éven át.
Később csak hagytam,
higgyék, hogy hiszem...
hogy bennem ne csalódjon senki sem.
Én annyi könnyet, szenvedést
láttam, hogy elmondani
minden szó kevés....
Már kisgyerekként észrevettem,
hogy nem az okos szó az úr:
hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
úgy boldogul...
csak ámultam, hogy hangos ordítás
hogy babonáz meg balga szíveket,
és hazugságok harsogó szava
halálba hajszol, jaj százezreket.
Most álljatok meg!
Intő szó kevés…
Skandáló őrületből béke nem fakad,
csak szenvedés.

Szavak...Tudás bölcsője.
Szavak...jók és a rosszak...
Daltól, tudástól
senkit meg ne fosszak:
legszebb a szó, mikor anyánk mesél....
de legyen százszorosan átkozott,
aki hatalma mámorában
a szavak erejével visszaél!

Ellen Nitt: Azt hittem
















Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Márai Sándor: Halotti beszéd


Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

Ady Endre: Az én menyasszonyom


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”


Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.


Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.


Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.


Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.


Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.


Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.


Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.


Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.


Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.


Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.


Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen


Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.